Van az emberi brutalitásnak határa?

 

Egy e-mail, a sajnos már szokásos tartalommal: „egy hölgy begyûjtött kutyáit kell minél hamarabb elhelyezni”, mert a háza olyan rossz állapotban van az árvíz miatt, hogy életveszélyes. A levelet azért küldték el nekünk, mert Heves-megyérõl volt szó, konkrétan Kömlõrõl.

Miután felhívtam a hölgyet és elmondtam neki, hogy miképpen  tudunk mi segíteni, ellátogattunk hozzá. A cél a kutyák lefényképezése volt hirdetés céljából és azok élelemmel való támogatása. Megismertük a gazda szomorú magánéletét, aki már csak a kutyák õrzése miatt tartózkodott a romos és életveszélyes házban, ugyanis megfenyegették, hogy elpusztítják az összeset. A 6 kutya mindegyike egy-egy példáját mutatta az emberi kegyetlenségnek és brutalitásnak. Volt közöttük olyan, akit kocsi után kötve húztak és volt olyan is, akit az éhhaláltól mentett, és olyan is, akin már a rühtõl szõr sem nõtt, amikor befogadta.

Ekkor találkoztam Krisztikével is, akit soha nem fogok elfelejteni, mert annyi szeretetet és örömöt adott az együtt töltött pár hónap alatt. Krisztike 2 hónapos korára már megtapasztalta a poklot, amit úgy hívnak emberi gonoszság; a kis testét égési sebek borították és amikor felfogtam az ölembe, félelmében összekakilta magát. Õt nem tudtuk ott hagyni, így én elvállaltam, hogy beviszem a házba és megpróbálom õt lelkileg helyrehozni. A türelem és a szeretet meghozta gyümölcsét, és amikor a leendõ gazdái érte jöttek, már lelkileg nem egy nyomorék kutya állt elõttük. A hírek szerint azóta már teljes mértékben feloldódott és már – hál’Istennek – inkább a rosszcsont kategóriába sorolható, mint a lelkileg meggyötörtekébe.

Akkor, Kömlõrõl nem csak egy kiskutyát hoztam haza, hanem egy örökké tartó emléket, a bátorság példaképét.